A hatalom kérdése - CoLS extra

City of Lost Souls-hoz, azaz az Elveszett Lelkek Városához kapcsolódó extra, ennek következtében CoLS SPOILER!!!

A hatalom kérdése

– Mesélj többet – kérte Alec, miközben fel-le járkált az elhagyatott metróállómás betonján a City Hallban. – Tudnom kell.

Camille az előtte álló fiút nézte. A skarlátvörös díványon hevert, amivel berendezte az apró helyiséget. Lágy bársony kárpitja volt, bár néhány helyen már megkopott kissé. Nem a legjobb bútor, amit valaha látott, és a Manhattan alatti megálló nehezen ért fel a párizsi lakásához, az amszterdami házához vagy a folyóhoz közel fekvő, szentpétervári kúriájához, ami ma már csak homályos emlék volt. – Többet tudni miről? – kérdezte, bár pontosan tudta a választ.

– Magnusról – felelte Alec. Boszorkányfényes kőt tartott a kezében, lágyan, mintha el is felejtette volna, hogy ott van. Tipikus Nephilim viselkedés, magától értetődőnek veszik az angyali erőt és a varázslatot, ami az ereikben folyik. A kő felfelé vetett fénye tökéletesen megvilágította Alec arcának felületét és szögleteit. – Nem beszél nekem a múltjáról, és nem bírom elviselni. Nem bírom elviselni, hogy a tudatlanságot.

A fiúra nézett. Sápadt volt, mint a tej, kék szeme szöges ellentétben fehér bőrével és haja ls szempillája sötétjével. Hosszú lábai voltak, karcsú volt, mint a fűzfaág, de erős: egy nagyon szép fiú, még számára is, aki az emberekre pillantott és a halandóságot és a rothadást látta.

– Talán ki kellene bírnod – mondta, próbálta nem mutatni az unalmat a hangjában. – Ha Magnus még nem osztotta meg veled a titkait, talán soha nem is fogja. A tiéd lehet a titkaival együtt, vagy egyáltalán nem.

Alec megpördült. – De veled megosztotta a titkait.

Könnyedén megvonta a vállát. – Nagyon régóta ismerjük egymást. Sok időm volt rá. – Mosolygott, érezte az éles csókot, amit a szemfoga vágott az alsó ajkán. Éhes volt. A fiúra gondolt, az érverésre a nyakában, ami gyors volt, amikor beszélt, és a kitáguló szemére. Kíváncsi volt, sírna-e. Az emberi könny sós, mint a vér.

De nem sírt. Az arca elsötétült, és így ő láthatta a fiú őseit egy pillanatra az álla tartásában. – Ki az apja?

Visszaengedte a fejét a díványra. – És miért mondanám el neked?

– Mert azt akarod, hogy megöljem Raphaelt – felelte. – És mert nagyon kellemetlenné tehetném az életed, ha akarnám. – Alec felemelte a boszorkányfényt, hideg fehér sugarai kiterjedtek a helyiségben. Szóval mégis emlékezett rá.

Kihúzta magát, és hátradobta a haját. – Ez az utolsó alkalom, Alexander. Ezután egy szót sem mondok neked, amíg el nem hozod Raphael vérét a kezeiden, és a szívét egy láncon, hogy viselhessem.

Alec nyelt egyet. – Mondd el! Hol született. Ki az apja.

– Te Indonéziának hívnád – mondta Camille –, de számunkra Holland Kelet-India volt. Magnus anyja kevert vérű volt – fehér apa és indonéz anya. Az apja a Pokol Hercege. Ismered a Pokol Hercegeit, angyalfiú?

Alec tél-sápadt bőre még fehérebb lett. – Természetesen ismerem – felelte hűvösen. – Árnyvadász vagyok. De ők... kitaláltak. A Menny legnagyobb angyalai lettek a Pokol legnagyobb hercegei. És mind közül a legnagyobb... Lucifer. – Élesen szívta be a levegőt. – Ugye nem azt mondod, hogy...

Camille-ból kirobbant a nevetés. – Hogy Magnus apja a Fényhozó? A Hajnalcsillag? Persze, hogy nem!

– De ő is a Pokol Hercege.

– Ezt Magnustól kell megkérdezned – felelte Camille, miközben a karfa egyik bojtjával játszott.

– Talán neked sem mondta el – mondta Alec. – Szeretett annyira, hogy elmondja? Te szeretted?

– Szeretett – felelte Camille elgondolkozva. – Én nem szerettem. Kedveltem. De soha nem szerettem. Nem úgy. – Ingerülten arrébb csúszott. – Belefáradtam, hogy ezeket a dolgokat meséljem neked, kicsi Árnyvadász, különösen, hogy ilyen kevés hasznomra voltál.

Alec sápadt arca kipirult. Camille meg tudta állapítani karcsú testének feszültségéből, hogy egyszerre tartja vissza a szégyent és a dühét: szüksége volt rá, gondolta a nő elégedetten, szüksége volt rá, hogy kielégítse a kíváncsiságát, ami pusztította, és amit a félelme táplált. Szüksége volt rá, mint neki a vérre.

– Még egy dolog – szólalt meg a fiú halkan. – Még egy dolog, és elmegyek.

Camille felvonta a szemöldökét.

– Más vagyok? – kérdezte Alec. – Egy kicsit is máshogy szeret, mint ahogyan előttem szeretett?

A nő hagyta, hogy az ajka halvány mosolyra húzódjon. – A válasznak erre a kérdésre, Alexander, ára van.

– Milyen ára? Mi még?

A hangja fájdalmasan csengett.

– Vér – felelte.

Hosszú csönd ereszkedett közéjük. Végül kétkedő hangon megszólalt – Inni akarsz a véremből?

– Kuncogott. – Tudod, milyen rég volt, hogy olyan emberből ittam, aki beleegyezett? És az Árnyvadász vérnek különleges tulajdonsága van. Nem mintha mindőtöknek olyan hatása lenne, mint Jace-nek, persze, hogy a napfényt hordjátok az ereitekben. De mégis – különös minőségű szüret.

Alec arcának vörössége mély mélyebb lett. Csak bámult rá, ahogy visszafeküdt a bársonyra, félig lehunyva a szemét. Tudta, hogy a szépsége nem csábíthatja őt, de nem számított. A szépség hatalom, de másféle hatalom is létezett.

Ilyen közel Alechez, érezhette az illatát: szantálfa parfüm, téli hideg, az emberi félelem csípős aromája. És emberek voltak, az Árnyvadászok. Mindezek ellenére, még mindig emberek, az emberi érzelmek, az emberi gyengeség, az emberi félelmek áldozatai, hiába hitték magukat olyan különlegesnek.

– Jól van – mondta. – Csak most az egyszer.

Félig lehunyt szemhéja mögül nézett, elrejte a diadalát, a halvány remegést az ujjaiban, ahogy a fiú az inge gombjáért nyúlt a bal keze csuklója felett, ahogy kigombolta, aztán felajánlotta a meztelen és védtelen bőrét.