Mert keserű - Hamuváros novella

Mert keserű

(Ez egy novella fordítása, Cassandra Clare-é, amit a Hamuváros-hoz írt. Ez az a jelenet, amikor mind a tündérek udvarában vannak, és a Királynő nem akarja elengedni Clary-t. És mindez JACE szemszögéből. :) Remélem, tetszeni fog.)

„De szeretem,

mert keserű,

és mert a szívem.” – Stephen Crane

– Azt tudom, hogy nem hagyom itt a húgomat az Udvarban – jelentette ki Jace –, és mivel úgysem tudhat meg semmit, sem tőlem, sem tőle, megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy elengedi.

A Királynő mosolygott.  Gyönyörű, borzasztó mosoly volt. Bájos nő volt; megvolt benne az a nem emberi báj, amivel a tündérek rendelkeztek, de ez sokkal inkább volt egy kemény kristály szépsége, mint egy emberé. A Királynőnek nem volt pontosan meghatározható kora: a külseje alapján lehetett volna tizenhat vagy negyvenöt éves is. Jace feltételezte, hogy vannak, akik csinosnak találnák – haltak már meg emberek a Királynő szerelméért -, de ő a mellkasában csak hidegséget érzett tőle, mintha túl gyorsan merült volna jeges vízbe. – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy csók kiszabadíthatja?

Clary válaszolt, zavartan: – Azt akarja, hogy Jace csókolja meg magát?

Ahogy a Királynő és az udvaroncai nevettek, a jeges érzés Jace mellkasában fokozódott. Clary nem értette a tündéreket – gondolta. Megpróbálta elmagyarázni neki, de erre nem volt jó magyarázat, nem igazán. Amit a Királynő akart tőlük, nem egy csók volt tőle. Azt mindenféle műsor és hülyéskedés nélkül követelhette volna. Amit akart, az volt, hogy lássa őket összezavarodva és küzdve, mint a pillangók. Ez olyasmi volt, amit a halhatatlanság tesz veled, ahogy erre gyakorta gondolt is: eltompítja

az érzéseid és az érzelmeid; a hamisság, az ellenőrizhetetlenség, az emberek szánalmas reakciói olyanok voltak a tündéreknek, mint a friss vér a vámpíroknak. Valami élő. Valami, amik nekik maguknak nem volt.

– Minden bájod ellenére – mondta a Királynő, és közben lenéző pillantást küldött Jace felé (a szemei zöldek voltak, mint Claryéi, de közben mégsem voltak olyanok) – a csókod nem szabadítaná ki a ányt.

– Megcsókolhatom Meliornt – javasolta Isabelle vállvonva.

A Királynő megrázta a fejét. – Az sem. Sőt, senkit nem érdemes megcsókolni az Udvarból.

Isabelle feltartotta a kezeit. Jace meg akarta kérdezni, mégis mit várt. Meliorn-t megcsókolni nem zavarta volna Isabellet-t, így a Királynőt nyilvánvalóan nem érdekelte. Úgy vélte, kedves, hogy felajánlotta, de Iz-nek jobban kellett volna tudnia. Neki már volt tapasztalata tündérekkel.

Talán nem csak a tündér nép gondolkodási módjának ismerete kellett – csodálkozott Jace. Talán annak az ismerete tette, hogy vannak emberek, akik a kegyetlenséget a kegyetlen gondolatok

miatt élvezik. Isabelle meggondolatlan volt, és néha hiú, de nem volt kegyetlen. Hátradobta fekete haját és összeráncolta a homlokát. – Senkit nem csókolok meg közületek – jelentette ki határozottan. – Csak hogy tudjátok.

– Ez aligha tűnik szükségesnek – mondta Simon, és előre lépett. – Ha csak egy csókról van szó…

Tett egy lépést Clary felé, aki nem mozdult. A jeges érzés Jace mellkasában folyékony tűzzé változott. Ökölbe szorította a kezeit az oldalán, ahogy Simon gyengéden a karjaiba vonta Claryt, és lenézett az arcára. Clary a kezeit Simon derekán pihentette, mintha már milliószor csinálta volna. Talán csinálta is, amennyire tudhatta. Tudta, hogy Simon szereti őt. Azóta tudta, hogy együtt látta őket abban a hülye kávézóban, ahol a másik fiú épp készült kipréselni a ’Szeretlek’ szót a száján, amikor Clary idegesen körbenézett a helységben, zöld szemei pedig végigpásztáztak mindent. Nem érdekled, mondén fiú – gondolta elégedetten Jace. Vesztettél. És aztán meglepődött, hogy erre gondolt. Mit érdekelte őt, hogy ez a lány, akit alig ismert, mit gondolt?

Olyan volt, mintha egy egész élet eltelt volna azóta. Már nem csak egy lány volt, akit alig ismer: Clary volt. Az egyetlen dolog volt az életében, ami jobban számított, mint bármi más. És attól, hogy néznie kellett, ahogy Simon ráteszi a kezeit, ahová csak akarja, egyszerre érzett hányingert, gyengeséget és gyilkos dühöt. A késztetés, hogy odalopózzon, és szétszedje őket, olyan erős volt, hogy alig tudott lélegezni.

Clary hátralesett rá, vörös haja a vállára hullt. Nyugtalannak tűnt, és ez elég rossz volt. Nem bírta elviselni az érzést, hogy Clary sajnálatot érez iránta. Gyorsan félrenézett, és elkapta a Királynő pillantását, ami élvezettől csillogott. Ez volt az, amire vágyott. A fájdalmukra, a gyötrődésükre.

– Nem – mondta a Királynő Simonnak, hangja olyan volt, mint egy kés lágy szeletelése. – Nem is ezt akarom. Simon vonakodva ellépett Clarytől. A megkönnyebbülés végigkúszott az ereiben, mint a vér, és elnyomta, amit a barátai mondtak. Egy pillanatra csak egy dologgal törődött, azzal, hogy nem kell néznie, ahogy Clary Simonnal csókolózik. Aztán úgy tűnt, Clarynek sikerül összpontosítania: nagyon

sápadt lett, és Jace nem tudott nem kíváncsi lenni, mire gondol. Csalódott volt, hogy Simon nem csókolta meg? Megkönnyebbült, ahogy ő? Arra gondolt, ahogy Simon megcsókolta a kezét korábban, aztán el is hessegette az emléket, még mindig a húgát bámulva. Nézz fel! – gondolta. – Nézz rám! Ha szeretsz, akkor rám nézel.

Clary keresztbe tette a karjait a mellkasán, ahogyan akkor szokta, amikor fázik vagy feldúlt. De nem nézett fel. A beszélgetés még mindig folyt körülöttük: ki kit fog megcsókolni, mi fog történni. eménytelen düh futott át a mellkasán, és mint általában, a megoldás egy szarkasztikus megjegyzés volt.

– Hát, pedig én nem csókolom meg a mondént – mondta. – Inkább itt rohadok az örökkévalóságig.

– Az örökkévalóságig? – kérdezte Simon. A szemei nagyok voltak, sötétek és komolyak. – Az szörnyű hosszú idő ám.

Jace visszanézett azokba a szemekbe. Simon valószínűleg jó ember – gondolta. Szerette Claryt, gondoskodni akart róla és boldoggá akarta tenni. Valószínűleg tökéletes barát lenne. Elméletileg pont ezt kellene akarnia a testvérének. Jace tudta ezt. De nem tudott anélkül Simonra nézni, hogy ne akart volna megölni valakit.

– Tudtam – mondta aljasul. – Meg akarsz csókolni, igaz?

– Eszem ágában nincs. De ha…

– Ezek szerint igaz, amit mondanak. A lövészárokban nincsenek hetero férfiak.

– Ateisták, seggfej – Simon már vörös volt. – A lövészárokban nincsenek ateisták.

A Királynő volt az, aki félbeszakította őket. Előrehajolt, így a fehér nyaka és melle megjelent a mélyen kivágott ruhájának nyakkivágása fölött. – Bár rendkívül jól szórakozom, a csók, ami kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik – mondta. – Az, és nem másik.

Simon vörösből fehérbe váltott. Ha a csók, amire Clary vágyik nem Simoné, akkor… A mód, ahogy a Királynő Jace-re nézett, majd Jace-ről Claryre, megválaszolta ezt.

Jace szíve hevesebben kezdett verni. A szeme találkozott a Királynőével. – Miért csinálja ezt?

– Én azt hittem, szívességet teszek nektek – mondta. - Az undor nem mindig csökkenti a vágyat. És nem is mi döntjük el, hogy arra vágyunk-e, aki a leginkább megérdemli. És mivel a szavaimat átszövi a varázslat, te is tudhatod az igazságot. Ha nem vágyik a csókjára, nem lesz szabad.

Jace érezte, hogy a vér az arcába szökik. Homályosan tudatában volt, hogy Simon azzal érvel, hogy Jace és Clary testvérek, és hogy ez nem helyes, de ezt ő figyelmen kívül hagyta. A Királynő ránézett, a szemei olyanok voltak, mint a tenger vihar előtt, és Jace csak meg akarta köszönni. Csak annyit akart mondani, köszönöm.

És ez volt a legveszélyesebb minden közül – gondolta -, ahogy körülötte a társai arról vitatkoznak, hogy Clarynek és Jace-nek meg kell-e ezt tennie, vagy arról, hogy ők mit tennének meg érte, hogy kijussanak az Udvarból. Hagyni, hogy a Királynő neked adjon valamit, amit akarsz – igazán, igazán akarsz -, annyit jelent, hogy a hatalmába kerít téged. Hogy lehet az, hogy ránézett és tudta? – csodálkozott. Hogy ez volt az, amire mindig gondolt, amit akart, ami miatt zihálva és verítékben ébredt fel az álmaiból? Hogy amikor elgondolkozott, igazából elgondolkozott a tényen, hogy soha többé nem csókolhatja meg Claryt, annyira meg akart halni, vagy megsérülni vagy elvérezni, hogy felment a padlásra, hogy órákig eddzen egyedül, amíg úgy kimerült, hogy nem volt más választása,

mint kidőlni, üresen. Reggel horzsolásai voltak, horzsolások és vágások és felsértett bőr, és ha meg kellett volna neveznie az összes sérülését, amije volt, mindnek ugyanaz lett volna a neve: Clary, Clary, Clary.

Simon még mindig beszélt, valamit mondott, megint mérgesen. – Nem kell megtenned, Clary. Ez csak trükk…

– Nem trükk – szakította félbe Jace. A saját hangja nyugodtsága meglepte. - Vizsga. Claryre nézett. Harapdálta az ajkát, a kezeivel a haját tekergette. A gesztusai olyan jellegzetesek, annyira az ő részei, hogy összetörték a szívét.

Simon épp Isabelle-lel vitatkozott, amíg a Királynő visszaőgyelgett, és úgy nézte őket, mint egy ravasz, vidám macska.

Isabelle ingerültnek hangzott. - Különben is, kit érdekel? Csak egy csók.

– Ahogy mondod – mondta Jace.

Clary végül felnézett, nagy zöld szemei rajta állapodtak meg. Jace felé lépett, és mint mindig, a világ többi része eltűnt, míg csak ők ketten voltak, mintha egy megvilágított színpadon állnának egy üres

előadóteremben. Rátette a kezét Clary vállára, úgy fordítva, hogy ránézzen. Abbahagyta az ajkai harapdálását, az arca kipirult, a szemei ragyogó zöldek voltak. Jace érezte a feszültséget a saját testében, a visszalépés lehetőségét. Annak a lehetőségét, hogy ne rántsa magához és ne használja ki ezt a lehetőséget, bármilyen veszélyes, bármekkora hülyeség és ostobaság, és megcsókolja őt, ahogy már soha nem gondolta, hogy megcsókolhatja az életben.

– Csak egy csók – mondta, és hallotta az érdességet a saját hangjában, és kíváncsi volt, ő is hallotta-e.

Nem mintha számított volna – nem volt mód, hogy elrejtse. Túl sok volt. Soha nem akart ennyire ezelőtt. Mindig voltak lányok. Mindig azt kérdezgette magában éjszakánként, a szobája üres falait bámulva, hogy mi teszi Claryt mássá. Gyönyörű volt, de más lányok is gyönyörűek. Okos volt, de más okos lányok is voltak. Clary megértette, nevetett, amikor ő is nevetett, átlátott a védelmen, amit maga köré húzott. Nem volt valóságosabb Jace Wayland, mint akit az ő szemében látott, amikor ránézett.

De mégis, talán, ezt megtalálhatta volna valahol máshol is. Az emberek szerelmesek lesznek, szakítanak és továbblépnek. Nem tudta, ő miért nem tud. Nem tudta, hogy egyáltalán miért nem akar. Csak azt tudta, hogy akárhová kerül majd ezért, a Pokolba vagy a Mennybe, azt fogja tenni, ami számít.

Lenyúlt, és megfogta a kezeit, keresztezve az ujjait az övéivel, és a fülébe suttogott. – Ha gondolod, csukd be a szemed, és gondolj Angliára – mondta.

Clary szorongva lehunyta a szemeit, a szempillái rezes vonalak a sápadt, törékeny bőrével ellentétben. – Soha életemben nem jártam Angliában – mondta, és a lágyság, az aggodalom a hangjában majdnem megakadályozta, hogy megtegye. Soha nem csókolt meg lányt, anélkül, hogy tudta volna, ő is akarja, általában jobban, mint ő maga. De ez Clary volt, és nem tudta, ő mit akar. Végigcsúsztatta a kezét az övén, a pólója nyirkosan rátapadó ujján a válláig. A szemei még mindig csukva voltak, de egremegett és nekidőlt – alig, de ez is elegendő beleegyezés volt.

A szája az övéhez közeledett. Aztán ott volt. Az összes önkontroll, amit elmúlt pár hét során kifejtett, eltűnt, mint a víz, ami átáramlik a törött gáton. Clary kezei a nyaka köré fonódtak, ő magához húzta, lágy volt és engedékeny, de meglepően erős, mint senki más, akit eddig a karjaiban tartott. A kezei a hátára csúsztak, még jobban magához húzta. Clary lábujjhegyre állt, és olyan vadul csókolta, ahogy ő tette vele. A nyelvét Clary ajkaihoz nyomta, kinyitva a száját az övé alatt. Sós és édes íze volt, mint a tündér víznek. Még szorosabban hozzátapadt, beletúrt a hajába, megpróbálva elmondani neki a szája nyomásával az övén mindent, amit soha nem mondhat ki hangosan: Szeretlek. Szeretlek és nem érdekel, hogy a húgom vagy. Ne legyél vele, ne akard őt, ne menj vele! Legyél velem! Akarj engem! Maradj velem! Nem tudom, hogyan éljek nélküled.

Jace kezei lecsúsztak a csuklójára, és magához húzta őt, elveszve az érzésekben, amelyek spirálként áramlottak végig az idegein, a vérén és a csontjain, és nem volt ötlete, mit fog tenni vagy mondani ezután. Mintha ez valami olyasmi lenne, amit soha nem tudna színlelni vagy visszavenni. De hirtelen egy nevetés lágy sziszegését hallotta – a Tündér Királynőét – a füleiben, és ez visszarántotta a valóságba. Arrébb tolta magát Clarytől, mielőtt túl késő lett volna. Lehámozta kezeit a nyakáról, és hátralépett. Olyan érzés volt, mintha felvágta volna a saját bőrét, de megtette.

Clary csak bámult rá. Az ajkai nyitva, a kezei még mindig kitárva. A szemei vadak voltak. Mögötte Isabelle tátotta a száját, Simon úgy nézett ki, mint aki azon gondolkozik, hogy feladja.

Ő a testvérem – gondolta Jace. A húgom. De a szavak semmit sem jelentettek. Akár idegen nyelven is lehettek volna. Ha volt is bármi esély, hogy egyszer majd úgy gondoljon Claryre mint a húgára, ez – ami most történt köztük -, ezer darabra robbantotta szét, mint egy meteorit, ami a földbe csapódik. Próbált olvasni Clary arcában – ugyanezt érzi ő is? Úgy nézett ki, mintha semmit nem akarna jobban, mint megfordulni és elfutni. Tudom, hogy érezted, mondta neki a szemeivel, és ez félig keserű diadal volt, félig könyörgő. Tudom, hogy te is érezted. De nem volt válasz az arcán. Átkarolta magát úgy, ahogy akkor szokta, amikor feldúlt, és megölelte úgy, mintha fázna. Végül Clary elkapta a pillantását róla.

Jace úgy érezte magát, mintha egy ököl a szívét markolászná. A Királynő felé fordult. – Ez megfelelt? – követelte a választ. – Jól szórakoztak?

A Királynő küldött felé egy pillantást, ami különleges volt, titkos és csak ketten osztoztak rajta. Figyelmeztetted rólunk – mintha a pillantás ezt mondta volna. – Hogy mi megsebezzük, összetörjük, ahogy te összetörsz egy gallyat az ujjaid között. De te, aki azt gondoltad, érinthetetlen vagy – te vagy
az, aki megtört. – Remekül szórakoztunk – felelte. – Bár azt hiszem, annyira nem jól, mint ti ketten.

Vége

Saját fordítás, szóval ha vmi nem teljesen érthető, akkor sorry. :)